Коста Хетагуров Коста Хетагуров
Творчество Коста Переводы и ... О Коста О проекте

Переводы
- Ирон фæндыр
- Поэмы
Песни
Фильмы

Koszta Hetagurov költeményei elé

Milyen gyakran panaszkodunk mi magyarok arról, hogy a nagy nemzetek nem ismernek bennünket. Hogy összetévesztik Budapestet Bukaresttel, hogy annyit tudnak Magyarországról, paprika és gulasch, ha németek, akkor még azt, hogy Balaton. Hogy nem ismerik az irodalmunkat, nem ismerik Petőfit, Arany Jánost és József Attilát. Ha még öntudatosabbak vagyunk, számonkérjük, hogy ismerik-e Bartókot, Csontváryt, Szent-Györgyi Albertet és Kertész Imrét. S csak nagy néha jut eszünkbe, hogy nem ismerünk román zeneszerzőt, bolgár költőt, lengyel festőművészt vagy szlovák filmrendezőt. Az pedig talán eszünkbe sem jut, hogy semmit nem ismerünk a grúz irodalomból, a kirgiz népzenéből vagy az oszét költészetből.

Az oszétoknak is van külső és belső nevük: ahogyan ők nevezik önmagukat, és ahogyan más népek emlegetik őket. Két külső nevük közül az oszét grúz szó, az oroszok a 14. század előtt jaszoknak nevezték őket. Nem csak a később a magyarokba beolvadó jász nép neve hasonló, hanem az ugyancsak az iráni népek közé tartozó jazigoké is. Az iráni népek közé tartoznak, a szarmata alánok leszármazottai. Oszétul irættæ-nek nevezik önmagukat. Elsősorban a Kaukázus hegyeiben élnek. Becsült lélekszámuk mintegy hétszázezer, ebből mintegy ötszázezren az Oroszországhoz tartozó Észak-Oszétia-Alánia köztársaságban élnek, körülbelül 65 ezren a Grúziától elszakadt Dél-Oszétiában, nagyjából 38 ezren Grúzia más részeiben, továbbá él egy jelentős, körülbelül százezres oszét kisebbség Törökországban. Az iráni nyelvek közé tartozó oszét nyelvet beszélik, de ma a cirill ábécét használják. Legkorábbi ismert nyelvemlékük egy a 10-12. századból származó felirat, amely görög ábécével íródott. A 18. század közepén kezdődött az írásbeliségük, akkor grúz betűkkel írtak. Vallásuk szerint többnyire ortodox keresztények, de sok köztük a muzulmán.

Tehát: Oroszország, Grúzia és Törökország között. Tehát: körülbelül annyian vannak, mint ahányan Borsod-Abaúj-Zemplén megyében élnek, egy tömbben két egymással határos országban, és szórványként két másik országban. Tehát: írtak görög, grúz és cirill betűkkel. Tehát: ortodoxok és muzulmánok. Oszétia népsűrűsége tizede Magyarországénak, gazdasági ereje a százada. Kicsi és sokat szenvedett nép, s ha a világ hallott róluk, talán csak egy-egy függetlenségi próbálkozásuk okán. Minket azért érdekelhetnek különösen, mert a Magyarországra a 13. században betelepült jászok legközelebbi rokonai.

Az oszét írásbeliség kétszáz éves, eleinte grúz betűkkel, majd a 19. század közepétől orosz betűkkel írtak. Az irodalmukból fennmaradtak népdalok, és egy hősi eposz, a Nárt eposz. Ezt az eposzt nem lehet csak az oszétekhez kötni, azt mondhatjuk, hogy az Észak-Kaukázus népei mind magukénak vallhatják, így az oszéteken kívül az abház, a cserkesz, a kabard, az adige, a karacsáj, a balkár nép egyaránt. A 19. század második felében gyűjtötték és adták ki az eposz egyes részeit, énekeit először, előbb oszétül, később oroszul is. Egy barátságos, jókedélyű, de harcias és bátor népről, a mitikus nárt népről szól, amely a Kaukázus hegyeiben él, vadászattal és állattenyésztéssel foglalkozik. Fennmaradtak a hegyi pásztorok életét bemutató népdalaik és mondáik is.

Aztán a 19. század végén megszületett az oszét irodalmat megteremtő Koszta Hetagurov. Illetve ez nevének oroszos alakja, oszétül Hetegkatinak (vagy más átírás szerint Hetagkátünek) mondjuk. Ő maga is kétnyelvű volt: első verseskötetét oroszul adta ki, a másodikat oszét nyelven. Tehetséges ember volt, olyan, akinek nem pusztán költői ereje okozta, hogy az oszét irodalom megteremtőjének és máig legnagyobb alakjának, klasszikusának tekintik, hanem az is, hogy sokoldalú és nagy akaraterejű ember volt. Tehetsége is sokrétű: először művészeti akadémiát végzett, vagyis festészetet tanult, aztán amellett, hogy festett (portrét, szentképet, akármit), sokat szervezett: színielőadásokat, koncerteket, irodalmi esteket. Energikus és elhivatott szervező volt, egy nép modern kulturális életének megteremtője. És írt: szatirikus elbeszélést, tanulmányt, publicisztikai műveket, elbeszélő költeményeket. Mindenekelőtt azonban verseket. Élete is olyan volt, amilyennek egy költő életének a cári Oroszországban lennie kellett: kapcsolatba került a forradalmi mozgalmakkal, könyvét kiadták, majd betiltották, kétszer is száműzték, tüdőbajban szenvedett, és viszonylag fiatalon, negyvenhét éves korában halt meg.

Ha a róla készült fényképet megnézzük: erős és elszánt férfi áll előttünk, égő szemekkel, nagy szakállal, oszét nemzeti viseletbe öltözve, vállán átvetett köpeny, fején hatalmas kucsma, széles övébe tűzve a fegyver. Öntudat és magabiztosság, erő van a szemében. Távolba néz, nem is tudjuk, hová, merre, de biztosan túl a fényképezőgép lencséjén. Olyan ember, akit nézhetnénk forradalmárnak, népvezérnek, költőnek, nemzetségfőnek egyaránt.

A 19. század legvégén, 1899-ben jelent meg Iron fandür (más átírásban fandar vagy fændür) című verseskötete. Az előzőt oroszul írta, ezt, a másodikat oszétül. Címlapján ceruzarajz vagy metszet: egy szakállas öregember, valami énekmondó, öreg mesélő, történetmondó lehet. Bal kezében húros hangszer, jobb kezében a vonó, a hangszert bal térdére támasztja, és mintha énekelne, mesélne nekünk valami közös népdalkincsből, múltból, történetekből.

A fandür népi hangszer, ezzel kísérték a népdalokat. Mintha azt mondanánk: Oszét lant, vagy Oszét bandura, esetleg Oszét kantele, Oszét lyra, vagyis: Oszét líra. A címlap szépen utal arra, hogy Hetagurov népi költő, és hiába iskolázott, művelt ember, igazi értelmiségi, költészete mégiscsak elsősorban a folklórból merít. Igazi dalokat írt, a líra leghagyományosabb témáiról: hazáról, földről, tájról, születésről, halálról, anyáról, apáról, gyermekről, szerelemről, szabadságról, emberről, állatról, hegyekről, völgyekről. Igazi dalokat írt, egynemű érzelmeket fogalmazott meg bennük: szeretetet, gyűlöletet, elhivatottságot, egyszerű, de fontos érzelmeket, örömöt, bánatot, fájdalmat, lelkesedést. Ő maga is igazi lírikus, akinek verseiben egyetlen igazi tárgya önmaga, és mindazt, amit hazáról és szabadságról, életről és halálról elmond, önmagán átszűrve, önmaga személyes problémájaként mondja el. Igazi lírai műveket írt: dalokat, helyzetdalokat, vallomásokat, altatódalokat, gyermekdalokat, tájleíró dalokat, szerelmes dalokat. Igazi dalszerű verseket írt: egyszerű versformában, hangsúlyos ritmusú verseléssel, és egyszerű, de a verset dallamossá tevő rímekkel. Könnyű megjegyezni őket, mert miként a népdalok is, erősen formatartóak. És könnyű őket magyarra fordítani, annyira hasonló a zenéjük a magyar népdalokéval.

Nem véletlen, hogy ezek a versek bár megjelentek nyomtatásban, de éppúgy terjedtek kéziratos másolatokban és szájhagyomány útján. Nem egy közülük népdallá vált, legalábbis énekelték, továbbmondták, variálták, átadták egymásnak az emberek.

Az a verseskötet tehát, amit most kezünkben tartunk, a modern oszét irodalom kiindulópontja és klasszikus alkotása. Fontos könyve egy kis népnek, amely alig kétszáz éves írásbeliséggel és alig több, mint száz éves műköltészettel bír. Olvassuk azzal a szeretettel, érdeklődéssel, nyitottsággal, amit már csak helyzete, történeti jelentősége, az oszétok számára való fontossága miatt is megérdemel.


Budapest, 2009. június Fenyő D. György